Hell’s where your heart is

Ukrajnában vagyok – most éppen itt hajszoljuk az üzletet – és ma megint felhívott a lányom zokogva, talán már a negyedik, vagy ötödik alkalommal, hogy hozzám akar költözni.

És tudom, ismerem ezt az egészet. Emlékszem rá. Mi felnőttek nagyon gyakran elfeledkezünk arról, hogy megvan az az előnyünk egy gyerekkel szemben, hogy mi már voltunk annyi idősek, mint ők. Sokan elfelejtik, én nem. Emlékszem, milyen volt annyi idősnek lenni. Anna idén lesz tizenkét éves. Még emlékszem.

Mit mondjak erre? Tudom, hogy mennyire igazságtalannak érzi azt, ami történik vele. Tudom, hogy könnyen beszélek, mert kéthente egy hétvége erejéig könnyebb jó apának, jó szülőnek lenni, mint minden nap. Persze, megadok neki mindent, mert megtehetem. És ha már minden alkalommal elmondom neki, hogy mennyire szeretem, akkor miért nem mondom neki azt, hogy költözzön hozzám?

Ja, hát kérem, hivatkozhatok arra, hogy a bíró úr annak idején ezt az ítéletet hírdette ki, de azért nálam kevesen tudják jobban, hogy a felsőbb utasításra hivatkozó tárgyalási technika az egyik legolcsóbb húzás, ami létezik a világon, és gyakorlatilag ellehetetleníti a kommunikációt a tárgyaló felek között.

És persze tudom, hogy ez az ő kezében is egy remek fegyver, amit bármikor előhúzhat az anyjával szemben, ha mondjuk nem számítógépezhet, vagy meg kell írni a matekházit – majd jól elköltözöm apához.

Én meg közben igazából Kati lakásában lakom, ugye. Mondhatom Annának ezt is, de persze erre azt válaszolná, hogy akkor ha megbeszéli Katival, akkor rendben van a dolog, igaz? Igen, azt is tudom, hogy Kati végül belemenne – hiszen szeret engem annyira, hogy még ezt is megtenné értem. És ez végül a mi kapcsolatunkat is hazavágná, és azt hiszem, ez az érzelmi zsarolásnak már tényleg az fokozata lenne, amit egyikőjükkel sem tennék meg. Kati ezt értené. Anna nem.

Aztán, aztán persze ha velem lakna, akkor előjönnének ugyanazok a problémák, és itt most feltehetem magamnak azt a kérdést, hogy vajon az én természetemmel mennyi ideig működne zökkenőmentesen a dolog?

És ez tényleg az a pont, ahol csak szeretnék egy nagy, gonosz főmonsztert, akit addig verhetek, vagy aki addig marcangolja rólam a húst, amíg vagy széttrancsírozom a fejét a puszta kezemmel, vagy ő löki félre röhögve a hullámat. Ha az egész egy olyan harc lenne, amit meg lehet nyerni, vagy el lehet veszíteni.

Ja, merthát ugye amikor a saját lányod sír, te szeretnél azonnal odamenni, kitörni a rohadék nyakát, aki fájdalmat okozott neki és vigyázni rá, hogy a gyereket semmi baj ne érhesse többé. De persze te meg én tudjuk, hogy milyen emberek lesznek azokból, akiknek minden lépését anyuka vagy apuka egyengette, és a széltől is megóvta, ugye?

És van még százmilló egyéb kérdés, amit ilyenkor feltehetek magamnak. És beszélek vele, és aztán beszélek az anyjával, meg a kurva világon át beszélek én bárkivel, aki felveszi nekem a kibaszott telefont, de nem oldom meg, kurvára nem tudom megoldani.

A mi generációnk, mondtam már neked, mi? Nekünk mindent el kell viselni. Nekünk mindig szembe kell nézni a holnapi nappal, meg az összes szarsággal, ami vele jön. Még ezzel is, a saját kis privát, szűkkörű, családias fájdalommal, ami kurvára kirágja a lelkemet, aminél semmi nem fáj jobban.

Ma még egyedül vagyok itt, párszáz kilométerrel arrébb, egy hotelszobában. Most lehetek egy kicsit gyenge, csak néhány percre. Kinda relief.

Aztán majd holnap hazamegyek, meglátogatom Annát nőnap alkalmából, és megint megnyugtatom valahogy, egészen a következő alkalomig. Aztán egyszer csak majd felnő – szerintem néhány pillanatnak fogom csak érezni azt az időt, amikorra ez megtörténik – és remélem én majd úgy mehetek el, hogy nem fog nagyon gyűlölni a végén. Vagy talán még hálás is lesz majd nekem.

Megpróbálom úgy intézni.