Me against the fucking world

Legfrissebb

End of training

Tájkép, edzés után.

EOT

Ma is jól dolgoztunk.

Hell’s where your heart is

Ukrajnában vagyok – most éppen itt hajszoljuk az üzletet – és ma megint felhívott a lányom zokogva, talán már a negyedik, vagy ötödik alkalommal, hogy hozzám akar költözni.

És tudom, ismerem ezt az egészet. Emlékszem rá. Mi felnőttek nagyon gyakran elfeledkezünk arról, hogy megvan az az előnyünk egy gyerekkel szemben, hogy mi már voltunk annyi idősek, mint ők. Sokan elfelejtik, én nem. Emlékszem, milyen volt annyi idősnek lenni. Anna idén lesz tizenkét éves. Még emlékszem.

Mit mondjak erre? Tudom, hogy mennyire igazságtalannak érzi azt, ami történik vele. Tudom, hogy könnyen beszélek, mert kéthente egy hétvége erejéig könnyebb jó apának, jó szülőnek lenni, mint minden nap. Persze, megadok neki mindent, mert megtehetem. És ha már minden alkalommal elmondom neki, hogy mennyire szeretem, akkor miért nem mondom neki azt, hogy költözzön hozzám?

Ja, hát kérem, hivatkozhatok arra, hogy a bíró úr annak idején ezt az ítéletet hírdette ki, de azért nálam kevesen tudják jobban, hogy a felsőbb utasításra hivatkozó tárgyalási technika az egyik legolcsóbb húzás, ami létezik a világon, és gyakorlatilag ellehetetleníti a kommunikációt a tárgyaló felek között.

És persze tudom, hogy ez az ő kezében is egy remek fegyver, amit bármikor előhúzhat az anyjával szemben, ha mondjuk nem számítógépezhet, vagy meg kell írni a matekházit – majd jól elköltözöm apához.

Én meg közben igazából Kati lakásában lakom, ugye. Mondhatom Annának ezt is, de persze erre azt válaszolná, hogy akkor ha megbeszéli Katival, akkor rendben van a dolog, igaz? Igen, azt is tudom, hogy Kati végül belemenne – hiszen szeret engem annyira, hogy még ezt is megtenné értem. És ez végül a mi kapcsolatunkat is hazavágná, és azt hiszem, ez az érzelmi zsarolásnak már tényleg az fokozata lenne, amit egyikőjükkel sem tennék meg. Kati ezt értené. Anna nem.

Aztán, aztán persze ha velem lakna, akkor előjönnének ugyanazok a problémák, és itt most feltehetem magamnak azt a kérdést, hogy vajon az én természetemmel mennyi ideig működne zökkenőmentesen a dolog?

És ez tényleg az a pont, ahol csak szeretnék egy nagy, gonosz főmonsztert, akit addig verhetek, vagy aki addig marcangolja rólam a húst, amíg vagy széttrancsírozom a fejét a puszta kezemmel, vagy ő löki félre röhögve a hullámat. Ha az egész egy olyan harc lenne, amit meg lehet nyerni, vagy el lehet veszíteni.

Ja, merthát ugye amikor a saját lányod sír, te szeretnél azonnal odamenni, kitörni a rohadék nyakát, aki fájdalmat okozott neki és vigyázni rá, hogy a gyereket semmi baj ne érhesse többé. De persze te meg én tudjuk, hogy milyen emberek lesznek azokból, akiknek minden lépését anyuka vagy apuka egyengette, és a széltől is megóvta, ugye?

És van még százmilló egyéb kérdés, amit ilyenkor feltehetek magamnak. És beszélek vele, és aztán beszélek az anyjával, meg a kurva világon át beszélek én bárkivel, aki felveszi nekem a kibaszott telefont, de nem oldom meg, kurvára nem tudom megoldani.

A mi generációnk, mondtam már neked, mi? Nekünk mindent el kell viselni. Nekünk mindig szembe kell nézni a holnapi nappal, meg az összes szarsággal, ami vele jön. Még ezzel is, a saját kis privát, szűkkörű, családias fájdalommal, ami kurvára kirágja a lelkemet, aminél semmi nem fáj jobban.

Ma még egyedül vagyok itt, párszáz kilométerrel arrébb, egy hotelszobában. Most lehetek egy kicsit gyenge, csak néhány percre. Kinda relief.

Aztán majd holnap hazamegyek, meglátogatom Annát nőnap alkalmából, és megint megnyugtatom valahogy, egészen a következő alkalomig. Aztán egyszer csak majd felnő – szerintem néhány pillanatnak fogom csak érezni azt az időt, amikorra ez megtörténik – és remélem én majd úgy mehetek el, hogy nem fog nagyon gyűlölni a végén. Vagy talán még hálás is lesz majd nekem.

Megpróbálom úgy intézni.

Halfway there

Szóval itt vagyunk, megvan a negyedik dekád is. Visszatekintve az első kettőt éreztem a legnehezebbnek, ott azért lehetett volna egy kicsit több kesztyűs kéz a játékban, de persze megnézve hol vagyok most a negyediknél, remélem elmondhatom magamról, hogy a nehezét már az elején letudtam.

Szerencsére még ma sem veszem túl komolyan, azt hiszem ez az én kis titkos doppingom ehhez az egészhez. A testi részekkel rendben vagyok, a lélek, hát az meg azt hiszem olyan, amilyennek ennyi idősen már lennie kell. A feladat? Rossz hírem van haver, ha velem egy idős vagy, neked (és nekem is) inkább azzal kell foglalkoznunk, hogy az a sok taknyos,aki mögöttünk áll a sorban, a végén ugyanúgy bejusson az előadásra, mint mi. És ha lehet, közben ne tiporják el egymást (ne adj isten, minket is) a tolongásban.

Nehéz elhinni, hogy számít, amit mi most csinálunk? Pedig de. Oké, mi már nem bírjuk úgy a piát, mint régen, nem futunk olyan gyorsan, és már nem vagyunk annyira szépek sem, de tudod, most mi állunk a homokozó szélén, hogy ezek ott bent békésen játszogathassanak. Azt hiszik, ők a jövő, de mi fogjuk elmondani nekik, hogy annak a jövőnek hogyan is kell kinéznie, és milyen úton lehet eljutni oda, right?

Vége a bulinak, haver. Nekünk az igazán neheze csak most kezdődik. Én már így gondolkodom egy ideje, és most, hogy a B oldal elkezdett forogni, asszem meg is állapodtam magammal ebben.

Bring it on.

The Veteran

Ezekből is bazdmeg mindenhol van egy.

Negyvenes, pocakos, vizenyősszemű paraszt. Oké, ez alapján én is lehetnék, de most nem ez a lényeg. Ha megközelíted a nyitott iroda közepén elhelyezett íróasztalát, rögtön megérted, hogy ő más. Ő egy karakter. Ő az aki Már Nagyon Régóta Itt Van.

Pont szemmagasságban, a kábelvezető sínre fel van akasztva a húsz évvel ezelőtti belépőkártyája, amilyen ugyanolyan balfasz feje van, csak még hosszabb a haja, de az arckifejezés, na az még mindig a régi. Az asztala tele van státuszának szimbólumaival: gitáros egéralátét, ezerszínű tolltartó, papírkák, amikre unalmában rajzolgat, a megbeszélések alatt kis képregényeket készít a részvevőkről jegyzetfüzetébe, hogy később bizalmasainak hosszas kérlelés után megmutassa őket. Művészkedik, naná, két-háromszemélyes bandákkal előad pár esetlen dalocskát, amiket ő koncertezésnek hív, és érezteti, hogy igazából a Wembley-t is meg tudná tölteni ha akarná, és ha a világ megérdemelné. A megbeszélések alatt sokszor látványosan mással foglalkozik, miközben foghegyről odavet egy-két mondatot, rá sem pillantva a többiekre, mert tudja, hogy az ő penetráns bölcsességét ezek a pórok úgysem érik fel ésszel. Lágy, jellegtelen, minden érzelemtől mentes hangon jelenti be, hogy majd jól felmond, és még mindig vannak olyanok, akik ennek hallatán majd a lába elé borulnak, hogy jajj csak azt ne, mert akkor mi lesz velünk. Természetesen minden feladatot azonnal személyes támadásnak vesz, amiről aztán hosszasan elmagyarázza, hogy az teljesen felesleges erőfeszítés lenne, és senkin nem segít, és csak azért találták ki, mert valaki más (aki rendszerint másik telephelyen tartózkodik), nem akar dolgozni. Akiknél van rá esély, hogy felbőszülve tényleg kibasszák a faszba, már jóval óvatosabban lavíroz, látványosan terel, finoman adagolja a feladattal kapcsolatos kockázatokat, tesztelve, hogy az illető, akinek éppen magyaráz, mennyire is van képben, és lát át a folyamatos porhintésen. Persze, nyilván ezért van az, hogy a sokévnyi tapasztalat ellenére sem lett belőle semmi, nemhogy igazi szakember. Ezért van, hogy a látens tehetsége ellenére sem lett soha igazi zenész, vagy grafikus, hogy brutálisan elhízott, hogy noha van gyereke, mégsem lett annak igazi apja, és valószínűleg ezek a jellemvonásai azok, ami miatt legszívesebben néha leszakítanám a kibaszott fejét, hogy aztán teleszarhassam a szívét.

Way back home

Persze, ilyenkor már sötét van, amikor vezetek hazafelé, és tudod este vezetni tényleg mindig egy kicsit science fiction. A motor diszkréten zúg, a műszerfal narancssárga fénye parázsként izzik, a többi autó lámpái hol jobban, hol kevésbé bevilágítanak téged, vagy ha éppen egyedül vagy azon a részen, akkor a tök sötéten suhansz keresztül. Ezek a modern kocsik már kurva kényelmesek, van benne zenegép, meg klíma, meg minden lófasz, és annak ellenére, hogy a technokrácia ivadéka vagyok, szerintem az önvezető autók majd elbasszák az egésznek az lényegét.

Néha én is elfáradok közben, és akkor inkább lehajtok egy benzinkútnál, vagy pihenőnél, lekapcsolok mindent, hátradöntöm az ülést és elalszom, szinte már a következő percben. Amilyen ólmos, és leküzdhetetlen fáradtság szokott rám törni vezetés közben, olyan rövid az idő, amennyit ilyenkor szundítok. Általában álmodom is valamit, egy ismerős arc beugrik, és mond egy-két mondatot, ami akkor nagyon fontosnak tűnik, de ébredéskor már nem is emlékszem rá. Vagy álmodom, hogy valahol máshol vagyok, és egy kis jelenet lepörög a fejemben. Aztán felébredek – tényleg nem több pár percnél, és ennyi elég is, hogy letudjam az út maradék részét.

Néha egyébként is kéne egy kis idő, talán egy-két év elég lenne, egy másik világban. Valahol, ahol egy kicsit nyugi van. Aztán nyomom tovább a gázt, megígérem.

Mad world

Komolyan mondom, most, hogy a britek kiléptek az unióból, meg Trumpból lett az USA elnöke, tényleg elkezdem azt hinni, hogy ebben a világban egy kibaszott hecckampány keretében bármit el lehet érni.

Holnap bazmeg, valaki eladja Kínát Észak-Koreának, lefogadom.

…and we keep driving

Mindig, amikor este vezetek – főleg ha huzamosabb ideig-  a fejemben legalább egyszer lepörög a Late goodbye. Naná, a Max Payne 2 miatt. Még kész szerencse, hogy nem a Dishonored jött ki előbb, a Drunken Sailor-re sehogy sem passzol az esti autózás. Meghát kocsira futja, bálnavadász hajóra nem biztos, hogy össze tudnám kaparni a pénzt.

A héten kezdtük meg az éves Ausztriai vizitet. Még mindig tiszta sci-fi sötétedéskor menni az osztrákokhoz. A félhomályban a határ utáni szélerőműparkban még látod a levegőt daráló hatalmas lapátokat a piros lámpáikkal, ezek nyilván a robotizált főgonosz hadigépezetei, most készülnek támadásra a schwechat-i finomító fényárban úszó metropolisza ellen. Ok, az még egy óra vezetés a határtól, de nem is várhatjuk el, hogy a háborúzó felek öt percre állomásozzanak egymástól.

Ja, itt már havasak a hegycsúcsok, ma sikerült is az egyik szerpentinen belefutni egy olyan hóesésbe, hogy vissza kellett fordulnunk (erősen eufemizálva a tényt, hogy Katinak kellett kiszállni, hogy gyalog navigáljon azon a párszáz méteren, amin vissza kellett tolatnom, miközben a kocsi néha úgy csúszkált, mint egy kibaszott szánkó. Kurvára nem láttam semmit hátrafelé, és a lelki szemeim előtt már megjelent az árokba csúszott autó, a fagyoskodás az autómentőkre várva, meg a végtelen vitatkozás a biztosítóval, hogy akkor most a károkat nekik kell-e fedezniük, vagy nekem). Ettől függetlenül a havas hegyek még mindig gyönyörűek, főleg hogy már nem emlékszem mikor volt utoljára egy rendes tél otthon.

Remélem egy kicsit jobb lesz az idő holnap, vettem itt kurvasok pénzért egy rendes túranadrágot, bízom benne, hogy lesz alkalmam kipróbálni. Naná, pont most kapott telibe egy jó kis megfázás, úgyhogy majd kiköpöm a tüdőmet már a harmadik napja, de holnapra majd javulok valamennyit.

Igen, az osztrákok még mindig bosszantóan rendbe tartanak mindent, de én is nyilván ezért járok ide: ez hely olyan, mint egy ötcsillagos hotel, és ha el tudsz lazulni, akkor a háttérben tüsténkedő személyzetet észre sem veszed. Kell majd egy termálfürdőzés a szabadban, a képeslapszerű háttérrel, napi egy cukrászda kávéval és valamilyen süteménnyel, este társasjátékozás, egy könnyed túra, esetleg ha a hét végére tényleg összekapom magam, valamilyen edzés.

Remélem ez a kis koktél most is elég lesz ahhoz, hogy aztán visszamenjek, és megint tegyem a dolgom.

Relations

Tudod, gyakran érzem azt, hogy le vagyok maradva. Oké, az én hibám, meghúztam a vonalat a mostanra már divatjamúlt blogolásnál, és nem léptem szintet a közösségi oldalakra, ez van.

Ennek tulajdonítom, hogy gyakran csodálkozom rá a barátaim magánéletére, mert mondjuk nem láttam, hogy a fészen már  nincs párkapcsolatban lévőként jelölve, vagy lemaradtam a lájkolásról az első csókolózós kép alatt. Viszont olyankor meg rendszerint azt érzem, hogy túl sokat látok belőle egyszerre, és általában mire a téma szóba kerül, már amúgy is részeg vagyok. Persze, rögtön meg is ragadom az alkalmat, hogy egy platórakomány cement tapintatosságával puhatoljam ki az események hátterét, de gondolom tőlem már nem is vársz kevesebbet, ugye? Right.

Asszem, belőlem lenne a világ legborzalmasabb pszichológusa, vagy házassági tanácsadója, mert pont azok válnak szét, akiknek hosszú, sírig tartó kapcsolatot jósoltam volna, míg máskor meg általam abszolút képtelenségnek gondolt párosítások valósulnak meg. Az meg már inkább a maradiságomnak tudható be, hogy sokszor számomra értelmezhetetlenek a kapcsolati motivációk. Persze, megint magamból indulok ki – mert nyilván amit én mondjuk megalázónak éreznék, az más számára talán a világ legtermészetesebb dolga. Ahol én boldogságot vagy támaszt keresek, ott másnak csak szexre vagy egy placebóra van szüksége.

Nah, persze, én is voltam fiatal, de akkor – ez a kurva közhely milyen lazán kimászik a billentyűzetemből – valahogy minden más volt. Vagy csak nekem volt más. Egyébként tényleg feltűnt, hogy a generációm egy jelentős része, (nem, nem a tiéd, kiscsikó, te engem amúgy is csak kedves uramnak szólíthatsz) mennyire görcsösen ragaszkodik ahhoz a fajta viselkedéshez (?) a párkapcsolatok terén, ami mondjuk jobban illene egy húszéveshez.

“Tudod, ez az időszak már kitolódik”-mondta egyszer nekem egy velem egykorú kolléganőm. Ő éppen akkor kétségbeesetten igyekezett helyrerázni az életét egy hosszú kapcsolat után azzal, hogy minden potenciális jelöltnek megpróbálta a nyakába varrni magát, hogy aztán végül egy szeretői státusszal kiegyezzen. Nem mondtam neki, de én akkor úgy éreztem, hogy egy teljesen felesleges illúzió kedvéért inkább megalázta magát.

Emlékszem a saját sztorimra – és összehasonlítva más elvált fazonokkal, talán tényleg bennem van a hiba.

“Akkor le se tudtad vakarni a nőket, mi?” – kérdezte egy haver.Tudom, tudom, másoknál ez így működik, én viszont akkor csak azt éreztem, hogy minden nap egyre kevesebb érzelmi tartalékot tudok előkaparni magamból, ami nemhogy csajozáshoz nem volt elég, de sokszor még arra sem, hogy köszönjek az ismerősöknek, ha szembejöttek az utcán. Emlékszem, semmit nem akartam, csak haragudni az egész világra – és nem tudom mi lett volna a végén.

És mi a helyzet most? Tudom magamról, hogy sokat változtam, és nehéz körülírni azt a fajta egyensúlyt, amit felépítettem magamban. Még mindig úgy tudok haragudni a világra, ahogy azt tőlem megszokhattad, de ugyanakkor asszem megértettem, hogy hol van benne a helyem. És jó sok éve már – mint azt te is tudod, John – nem vagyok egyedül.

Try harder

Igen, köszönöm, én is megkaptam. Nagyon szép kék, tényleg van benne minden. A démoni bevándorlóhorda, a páncélautó, és az idézetek olyan politikusoktól, akik a mi vezérünket éltetik.

Látom, megvan, a nagy NEM a hátlapon, és megint, megint megértettem, hogy oké, hogy ez most szavazás, de ez igazából itt arról szól, hogy egy szólamban, jó hangosan nemet kell mondanunk. A császárért, vagy mi. Mindjárt előszedem a spájzból a power armort, remélem a kompót meg a baracklekvár nem kente nagyon össze.

De komolyan, most mi a baj? Nem volt elég a plakát, a reklám a tévében, a rádióban, meg a tököm tudja még hol és hogyan? Ja, hallottam, hogy még lesz országjáró kampánykörút, meg kurvaanyja, nehogy akár a peremvidéken valaki két kapavágás között lemaradjon a hírről, hogy vége Európának, meg Magyarországnak is. Aztán még a végén nem azt ikszeli be, amit kellene, hát micsoda blama lenne az, kérem szépen.

Vagy ti még mindig féltek. Féltek, hogy igazából sokan, még mindig túl sokan, azt gondolják, hogy igen, sokkal nehezebb ennek a nem tudom hány millió embernek a problémáját, egy egységes, racionális szövetség közös tehervállalásával valahogy megoldani, de talán, talán morálisan elfogadhatóbb. Még mindig nem biztos a 100%-os, egységes nemzeti front megléte, akik rettegve a nomád csürhétől oltalmat keresnek a nagy vezető zakójának szegélye alatt.

Tudod az a baj, hogy én még mindig nem félek egy rakás szerencsétlen hontalantól. Ja, tudom, vannak köztük terroristák – de azok a mélymagyarok, akik pár éve cigányokat gyilkoltak, nekem ugyanolyan terroristák. És – newsflash bro – nem fogytak el. Ja, meg tudom, zaklatják a nőket. Majd meginterjúvolom a nőket, akiket ismerek, hogy ezelőtt a bevándorlási mizéria előtt hányan tapizták már le őket az utcán vagy a buszon. Nyilván ha egy másik magyar csinálja, akkor az nem számít.

És bassza meg, én még mindig nem félek. Nem félek a bevándorlóktól, akik millióan jönnek, nem félek a terroristáktól, akik lehet hogy holnap majd engem lőnek le, és nem félek attól, hogy a mi európai kultúránkat majd bálványimádók meg muzulmánok taszítják a feledésbe.

És tudod, mit? Nem félek tőletek sem. Akkor sem, ha a szavazatom leadása után felírjátok a nevemet, csináltok rólam fényképet, és kibasztok egy sárga csillagot a mellemre, vagy belekarcoljátok a homlokomba hogy”hazaáruló”.

Senki ezen a kibaszott világon nem fogja parancsba adni nekem, hogy mit gondoljak, még ha ilyen vérszarásos módon erőlködik rajta, akkor sem.

Did you know?

Tudod, tele van most a város ezekkel a vicces kis poszterekkel, amik megkérdezik tőled, hogy tudtad-e: neked most arra kell szavaznod, hogy egy csomó embert visszahajszoljunk oda, ahol szinte biztos kinyírják őket a faszba. A szövegeket ismered már, a lényeg az, hogy terroristák és nőzaklatók,  meg illegális bevándorlók érkeznek majd ide, és akkor itt nekünk nagyon rossz lesz.

Ez engem megijeszt, tényleg. Tudod (hogy a faszba ne tudnád, hiszen ismersz), hogy mennyire empatikus vagyok, meg együttérző úgy általában. De nem tudom, az ilyen embereket régen, még a történelemkönyvekben, amikből tanultam, menekülteknek hívták és nem illegális bevándorlóknak. És ott volt valami arról is, hogy mi történik, amikor egy társadalmi/vallási/politikai csoportról úgy általában azt mondják, hogy azok terroristák, bűnözők, és igazából nekünk meg kell védeni magunkat tőlük.

Szóval megijeszt tényleg. Mert ugyanezekben a könyvekben olvastam azokról a rendszerekről, ahol nem azt írták a plakátokra, hogy most szavazás lesz, és meghallgatjuk a véleményed, hanem azt, hogy mit kell gondolnod. Mit kell mondanod, amikor majd megkérdezik tőled, hogy segítsünk-e ezeken a szerencsétleneken?

Mondhatsz nemet, én nem vitatom el ezt a jogodat. Ez, bazdmeg, kurvára ez az egyetlen dolog, amit az én életemben elértünk ebben az országban, hogy ha le is szarják a véleményed nagy ívben, hogy ha gecire nem változtat semmin, akkor is legalább hangosan, nyíltan kimondhatod, hogy én akarom-e ezt vagy nem akarom.

És ma, bazdmeg, megint ott tartunk, ahol gyerekkoromban a kötelező felvonulások alkalmával, hogy plakátokon az arcodba tolják, hogy mit gondolj. Hogy sunyi, szarházi módon próbálják felsrófolni benned a félelmet, és arra alapozva vezetni téged a kurvanagy semmibe.

Oké, küldjük haza a menekülteket, ne segítsünk nekik. De akkor legalább hajtsuk le a fejünket, ne nézzünk a szemükbe, és ne állítsuk be őket úgy, mint egy kibaszott hordát, akik pusztítani jöttek ide.

Aztán már tényleg csak az a bizonytalanul bujkáló, enyhe hányingerszerű érzés marad hátra, amit szégyennek hívnak. De majd elmúlik, ne aggódj.